Mivel költözködés kellős közepén vagyunk (ha becsukom a szemem, csak felemelésre és arrébbtevésre váró szatyrot, dobozt, hűtőt, szekrényt, széket stb. látok), ezért sajnos az elmúlt hetekben alig tudtam elővenni az ukulelémet, így újabb oktatóvideó sem készülhetett. Egyelőre egy újabb kedvenc videót osztok meg, amely kiváló példája annak, hogy a zenében igenis van helye a viccnek, poénkodásnak. A lenti videóban a "You Don't Bring Me Flowers" című szám speciális feldolgozása látható, hallható nagyon szellemesen feldolgozva. Ezt a dalt egyébként Barbara Streisand tette világhírűvé 1978-ban, majd jónéhányan feldolgozták (mármint a számot :))), így például Dean Reed és Kovácsi Kati duettjében is felcsendült a dal 1980-ban.

Ez a feldolgozás arra épül (ahogy látható és hallható), hogy - előre, konkrét akkordra behangolt - ukuleléket tartanak az énekesek elé, akiknek persze nincs más dolguk - az éneklésen kívül -, csak az, hogy végigpendítsék a húrokat. Különösen a termetesebb hölgy zöld és piros ukuleléje "ütős" :))). Érdemes figyelni azt a közönyt, azt a kéz- és testtartást, ahogy felemeli a két hangszert, majd elballag (természetesen ez is poénos előadásmód jól kidolgozott részlete).

Aki saját maga is zenél (bármilyen hangszeren), tudja, milyen nagyszerű érzés egy-egy jól begyakolot darabba elhelyezni valamilyen kis "meglepetést", amellyel a hallgatóság arcára mosolyt csalhat. Ha a hangszerünkön már milliószor eljátszottunk (azaz jól begyakoroltunk) egy-egy dalt, gondolkodhatunk azon, hová csempésszünk bele valamilyen ötletes zenei megoldást, amellyel ezt a váratlan, humoros hatást érhetünk el. Ehhez némi fantiziára és kreativitásra van szükségünk.

Ha pedig valakivel együtt zenélünk, szinte folyamatosan kínálkozik a lehetőség arra, hogy poénokkal feldobjuk a játékot. Mivel az együtt zenélés nagyon nagy odafigyelést igényel (és az ember által végezhető összes tevékenység közül biztosan dobogós helyen van :))), ezért gyakran abból adódik spontán röhögés, hogy valami nem sikerült jól, viszont mégsem akad meg a zene, hanem a zenészek valahogy kivágják magukat, és tovább tudják gördíteni a produkciót. Persze nemcsak a bakikból szoktak vicces helyzetek adódni, hanem a zenészek interakciója révén is adódhat ilyesmi. Például ha egy számban felváltva improvizál két játékos (ehhez persze már nagyon érteni kell a hangszerhez, és komoly zenei rutinnal kell rendelkezni), akkor az egyik zenész a másik által rögtönzött - esetleg kicsit bonyolultabb dallam - elismétlése vagy kérdés-felelet játék is önfeledt, humorral átszőtt zenei csatává alakulhat. A kezdő zenészeknek kívánom, hogy mielőbb lehessen ilyenben részük, mert semmihez sem fogható érzés az emberi kommunikációnak ez a formája, a zenészeket néző és hallgató közönségnek pedig azt kívánom, hogy vegyék észre és értsék meg a zenei humor nyelvét (akkor is, ha az nem olyan egyértelmű, "szájbarágós", mint a fenti videón).

Ha a tokkérdést már megoldottuk, akkor elmondhatjuk, hogy nem volt soha ilyen jó dolgunk. (Illés után szabadon.) Nemcsak azzal kapcsolatban kapok leveleket, hogy vajon milyen ukulelét (és hol) lehet beszerezni, hanem afelől is gyakran érdeklődnek, milyen tokot érdemes venni. Erre - szerintem - egyértelmű a válasz: kemény tokot. Ha ilyenben tároljuk, hordozzuk a hangszerünket, akkor sokkal nagyobb biztonságban tudhatjuk, mintha csak úgy pőrén vagy puha tokban vinnénk. Persze egy úthengernek még a kemény tok sem áll ellen, de leejtés, valamibe beütés (pl. tömegközelekedési eszközön), eldőlés stb. ellen kiváló védelmet nyújt.

A tok ránézésre könnyen összetéveszthető a hegedűtokkal, hiszen a mérete ugyanakkora. Amikor viszem valahová az uksit, gyakran hiszik azt, hogy hegedűt viszek, de olyankor meg szoktam nyugtatni mindenkit, hogy igazából géppisztoly van nálam. A tokot vállra is lehet akasztani vagy a fogantyújánál fogva lehet "cipelni" (pehelykönnyű).

A cipzárat az  varráson kívül kis fémszegecsek is stabilizálják. A vállpánt szükség szerint leszerelhető két kézmozdulattal.

A tépőzárral rögzített fül alatt bújik meg a két cipzár.

Kívül található egy szintén cipzáras tároló, amely kicsit lehetne nagyobb is, ebbe a méretbe nem nagyon fér bele egy A/4-es méretű kotta.

A tépőzárat kinyitottuk, a két cipzárat elkezdjük széthúzni.

Közben megnézzük a tok alját, ahol a gumitaplakat találunk. Ezek biztosítják, hogy nem csúszik ki a tok alja, ha a tokot felállítva nekitámasztjuk a falnak vagy szekrénynek.

A kinyitott tok fedelét egy pánt tartja, az ukulele nyakát pedig két, tépőzárral összeragadó szalag rögzíti.

A tok belseje nagyon finom anyagból van, mintha a bársonyt keresztezték volna a plüssel.

A tokokat adott ukulelmérethez gyártják, ez egy koncert méretű tok, amely tökéletesen körbefogja a hangszer testét. (Az ukulele méreteiről bővebben az Ukulelevásárlás című bejegyzésben lehet olvasni.) Középtájon látszik a szétnyitott, nyakat rögzítő szalagpáros.

Egy kis titkos rekeszbe helyezhetjük a csempészárut, de legalábbis a hangológépet mindenképpen.

Természetesen az ember pénztárcája határozza meg elsősorban, milyen tokot választ (engedhet meg magának) a hangszeréhez. A puha tok a "minimum", de aki tényleg biztonságban szeretné tudni a ukuleléjét, szánjon rá kicsivel több pénzt egy kemény tokra.

A pengetős hangszerek közül az egyik örök kedvencem a banjo. Jellegzetes alakja, hangja miatt más hangszerrel szinte lehetetlen összekeverni. Szóló hangszerként is kiválóan "megállja a helyét", de bluegrass, country, dixieland együttesek szinte elképzelhetetlenek banjo nélkül. Az ír népzenének is egyik meghatározó hangszere a banjo.

A neten, youtube-on olyan gazdag banjo videóanyag van, hogy nagyon nehéz kiválasztani, melyikkel lehet bemutatni a banjot, így végül két videó mellett döntöttem. Az első videó egy filmrészlet, amelyben egy gitár és egy banjo "párbajozik". A szám érdekessége, hogy kb. két és fél perces a bevezetője, ami nem is igazi bevezető, inkább a dal első részének tekinthető, amikoris a két hangszerjátékos rákészül a dal második, gyors részére. Hihetetlenül egyszerű, mégis ötletes, nagyon hangulatos:

A másik videóban a banjo szóló hangszerként tűnik fel, és egy Scott Joplin ragtime feldolgozása hangzik el (Joplin eredetileg zongorára komponálta a ragtime-jait):

Hát eddig a banjoról, és miért is banjolele a bejegyzés címe? Az 1910-es években egy bizonyos Alvin D. Keech fejéből pattant ki az ötlet, hogy a banjot keresztezni lehetne az ukulelével. Így született meg 1917-ben a banjolele, amely hasonló kerek hasat visel, mint nagytestvére, viszont az ukulelére jellemző négy húrral és rövidebb nyakkal rendelkezik:

Nagyon jópofa hangszer, ugyanúgy lehet rajta játszani, mint az ukulelén, a hangszíne szinte a megtévesztésig hasonlít a banjoéra. Persze aki banjolelén játszik, érdemes a banjohoz illő, gyorsabb dupla-tripla akkordpengetést megtanulnia az akkordozáshoz, ahogy ezen a banjolelés videón is látható, hallható:

A banjolelén történő játéknál külön nehézséget okoz a hangszer tartása, hiszen a kerek test miatt nem igazán tudja a játékos magához ölelni a hangszert, viszont ahogy kevés ukulelét, úgy kevés banjolelét gyártanak vállpánttal.

Nekem még nem volt szerencsém személyesen ehhez a hangszerhez, de remélem, a jövőben valamikor foghatok egy ilyet is :).

Ennek a bejegyzésnek a tartalma inkább személyes, nem hangszeres :). Jópár hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, hogy a túlsó folyosón dolgozó kolléganőm is blogot vezet. Rosszul tettem, hogy ebédidőben (még ebéd előtt!) nyitottam meg a blogját, mert a nyálelválasztásom hiperűrsebességre kapcsolt.

Aki érdekes recepteket szeretne letölteni, kipróbálni, mindenképpen látogasson el az Ízzel-lélekkel blogra! Éhesen nehéz koncentrálni a hangszeres játékra! :)

Nem tűntem el, csak irdatlan mennyiségű egyéb elfoglaltságom van, így alig marad szabadidőm, amikor az ukulelézéssel és a bloggal tudok foglalkozni. Nem szeretném, hogy az uksi blog YouTube-videómegosztó bloggá silányuljon, de amíg átrágom magam az előttem tornyosuló kötelező feladatokon, addig kénytelen vagyok egy-egy érdekesebb videót megosztani :).

A következő videón egy iszonyatosan jó impro látható egy (ránézésre) tenor ukulelén és egy basszugitárszerű ukulelén (szerintem basszusgitár húrokkal és hangolással). A darabnak van ugyan előre megírt része, de rengeteg benne a rögtönzés. Kicsit több türelem és odafigyelés kell, hogy az ember élvezze, hiszen nem egy két-három akkordos könnyűzenei szám feldolgozása hallható, hanem nagyon igényes, ötletes jazz. Íme:

Szerintem ez egy custom ukulele/basszusgitár (ki minek nevezi), azaz ilyet nem nagyon lehet találni, ha az ember keresgél. Nagyon jól szól. A srácok tényleg profik! :)

Hamarosan újabb saját oktatóvideóval jelentkezünk, de addig is megosztom az egyik kedvenc videómat a YouTube-ról, amelyen a Build Me Up Buttercup című szám nagyon kedves és ötletes feldolgozása látható, hallható. Ezt a számot a The Foundations nevű együttes tette világhírűvé 1968-ban, azóta pedig néhányan feldolgozták, és filmekben is szerepelt betétdalként. A látszólag egyszerű dalban nagyon sok akkordot helyezett el a szerző, amelyek ötletesen követik egymást, így egy igazán jó hangulatú szám íródott.

Persze nem lehet egyforma mindenkinek az ízlése, sokan nem kedvelik ezt a számot. Ha igény lesz rá, erről is készül oktatóvideó, de aki ügyes, néhány akkordot "lefigyelhet" a lány ujjairól. Érdekes, hogy a C-dúrt többször is kisujjal fogja le, ami egyébként azzal indokolható, hogy a C-dúrt megelőző, illetve az azt követő akkordok miatt így kényelmes. Megfigyelhető az is, hogy ebben a számban sok helyen gyors akkordváltások vannak, tehát aki ezt a dalt szeretné megtanulni ukulelén játszani (kísérni), alaposan ki kell gyakorolnia azt, hogy az ujjai időben odaérjenek a megfelelő húrra és bundra.