Tudom, az eredeti címben nincs vessző, de én kitettem, bocs. :) Kell. A magyar blokkot a Republic együttes népszerű dalával folytatjuk, amely az 1995-ös, Tüzet viszek című albumon jelent meg.

Ennek a számnak az akkordjai igazán nem nehezek, "alapakkordokból" áll a dal. Ha gonosz szeretnék lenni, fogalmazhatnék úgy is, hogy a dalszerzők nem bízták a véletlenre, és a jól bevált C-G-Am-F akkordmenetre építették a versszakot, amely - bámily' meglepő - totálisan megegyezik például a Let It Be versszakainak akkordmenetével. Egyszerű mint a satu, mégis milyen slágereket ki lehet hozni ebből a négy akkordból, nem? Persze ezer más dolog is számít (dallam, tempó, hangszerelés stb.), de ezt a négy akkordot nem árt megjegyezni, millió népszerű dalban csépelik :). Egy E-dúr azért még színesíti a számot, tehát összesen öt akkordot kell tudnuk, hogy elszálljon a kismadár. Könnyen memorizálható az egész!

Amibe viszont először bele fogunk bolondulni, az a pengetés :). Parancsolni kell az agyunknak, hogy ne EGY-két-HÁ'-négyre, hanem egy-KÉT-há'-NÉGY-re mozgassa a kezünket, ennek megfelelően a lentről fölfelé pengetés lesz a legcélszerűbb. Pár perc garantált bénázáson mindenki át fog esni, én is szénné röhögtem magam, amikor életemben először próbáltam, de hamar meg lehet szokni.

Hogyan is kell tehát pengetni? Azt találtam ki, hogy egy hasonlattal tudnám legjobban elmagyarázni. Képzeljük azt, hogy az uksi hanglyuka egy forró serpenyő, és nem tudjuk, hogy eléggé felforrósodott-e, ezért rátesszük a kezünket "egy"-re (nem pengetünk!). És észlelvén, hogy már bazimeleg, "KÉT"-re felkapjuk a kezünket úgy, hogy lentről fölfelé a mutatóujjunkkal végigpengetjük a húrokat. Szintén: forró-e vizsgálás "há'"-ra pengetés nélkül... há' ez má' forró, "NÉGY" - fölfelémutatóujjalpengetés! Először tuti káosz, utána meg ász fíling, hogy már megy ez is:

A Quimby különös hangulatú dala, a "Most múlik pontosan" 2005-ben jelent meg az együttes "Kilégzés" című albumán.

Sok elmélet született a dal keletkezésének körülményeiről, amelyről én nem szeretnék írni. Szerintem jelentse mindenkinek azt a dalszöveg, amit szeretne érteni a költői sorok hallatán, olvastán. Mi merüljünk el magában a dalban:

És a Csík Zenekar feldolgozásában:

Nagyszerű feldolgozás, 2:26-tól pedig olyan részt hallunk (elneveztem "népi szólónak"), hogy az ember hátán feláll a szőr (ha addig esetleg nem történt meg). Ez a Csík Zenekar kivételes zsenialitását dicséri!!! Én először egyébként ezt a verziót ismertem meg, és a padlón kerestem az állam, amikor kiderült, hogy Quimby-szerzeményről van szó. Mindenesetre - és persze ez nem von le semmit a dalszerző érdemeiből - a Csík Zenekar hatalmas részben hozzájárult a Most múlik pontosan sikeréhez.

Itt pedig egy nagyon kedves feldolgozás:

Ha a dal akkordjait és szerkezetét megvizsgáljuk, észrevehetjük, hogy egy kiválóan megkompontált, összhangzattanilag istenien fűszerezett szerzeményt hallgatunk. Ami egészen elképesztő akkordfordulat, az a "Vágtatnék tovább veled..." kezdetű B rész második sorában a C dúrt követő F7-es akkord, amely az "indián lován" szövegrésznél hallatszik. Ez a zenei megoldás teljesen váratlan, hiszen ebben a dalban az F7 rendszeridegen, és mégis úgy kinyílik tőle a dallam - mintha kisütne a nap -, hogy az ember reszketve várja, hogy amikor a B rész másodszor következik, akkor újra hallja a "rozsdás szemfedő" szövegrésznél. A dal különlegessége egyébként a 6/8-os ütemmutató is, manapság nem ez a jellemző.

Úgy gondoltam, biztosan lennének, akik ukulelén is szívesen megtanulnák ennek a számnak a kíséretét, remélem, segít nekik a következő videó:

Nemrég készült egy bejegyzés "Basszus! De durva!" címmel a KALA basszusukuleléjéről, amit az Ethnosoundban ki tudtam próbálni, most pedig néhány napra megkaptam ezt az érdekes hangszert, hogy kipróbáljam.

Az U-BASS egy bariton méretű ukuleletestbe oltott basszusgitár. Nagyon biztonságos, kemény tokban érkezik, ami nem is csoda, hiszen egy ilyen drága és különleges hangszert védeni kell kutyától/macskától/járókelőtől/metróajtótól. A hatalmas hangolókulcsok szinte csak cipőkanállal férnek a tokba:

A matrica természetesen levehető

Egy kis címke biztosít minket afelől, hogy minőségi darabbal állunk szemben...

Amikor először a kezünkbe vesszük ezt az ukulelét, rögtön feltűnnek az aránytalanul vastag húrok, amelyek szinte kiáltanak, hogy pengess meg! Ezek a húrok poliuretánból készültek, nagyon érdekes, sima tapintásuk van, és azért vastagok, hogy a viszonylag rövid húrhossz ellenére tudjanak mély hangokat produkálni. A másik dolog, ami feltűnik, az a beépített hangológép, amelynek segítségével hamar a kívánt hangmagasságra húzhatjuk a húrokat:

A hangoláson kívül itt tudunk hangerőt és hangszínt állítani

A hangolással kapcsolatban fontos, hogy az egy az egyben megegyezik a basszusgitár hangolásával, azaz E-A-D-G-re kell hangolni és a húrok vastagsága és beállítása miatt túl nagy mozgásterünk nincs is a hangolásnál. Aki tehát az ukulele G-C-E-A hangolásához van szokva, annak eltarthat egy jó darabig, mire hozzászokik ezekhez a húrokhoz.

Basszusukuleléről beszélünk, tehát itt az esetek nagy részében nem akkordokat fogunk le, hanem inkább dallamot játszunk, ezt pedig nagyon kényelmesen tehetjük, hiszen a poliuretán húrokat annyira jó "nyomogatni", azaz lefogni, nagyon könnyűnek és tényleg "simának" érezzük, amikor leszorítjuk őket (nem is kell igazából szorítani). Tudjátok, olyan gusztusosak a húrok, mint amikor valamire azt mondjuk, hogy úgy megfogdosnám. Na, ezek a húrok pont olyanok.

Ha valaki gondolkodott már azon, hogy szeretne basszusgitáron játszani, de esetleg túl nehéznek tartotta a fém húrok lefogását, vagy éppen kicsi keze van, és ezért elment a kedve a mély hangok pengetésétől, akkor a basszusukulele "gyógyír" minden kifogásra, hiszen barátságos húrokon és szokványos méretű nyakon játszva lehet tökéletesen kiváltani a basszusgitárt (nagybőgőt). Van, amit nem lehet csinálni rajta, amit egy fémhúros hangszeren igen ("slap basszus"), de ha erre nincs szükségünk, akkor ez tökéletesen megfelelő hangszer lehet akár egy együttesben is.

Mivel elektroakusztikus hangszerről van szó, úgy is ki tudunk csalogatni hangot belőle, hogy nem kötjük erősítőre. Ahogy játszunk rajta, kellemes, doromboló, de nem túl nagy hangerővel halljuk, amit játszunk. Egy ekkora testű hangszerből nem fognak hangosan kijönni a mély hangok, ha nincs erősítőre kötve. Nem véletlenül olyan hatalmas bútordarab a nagybőgő! Mindenesetre a hasunkhoz szorítva a beleinket is bizsergeti a zengő levegő és ukuleletest.

Aztán elkapjuk az erősítő kábelét, és bedugjuk, hadd szóljon! És nem is ér minket csalódás, ha valaki úgy hallana minket, hogy nem látja a hangszerünket, soha nem találná ki, hogy elektroakusztikus ukulelén játszunk. Én egy ilyen basszusgitár-erősítőt használtam:

Élveztem minden hangot, amit kicsaltam a hangszerből, nagyon érdekes érzés volt egy nagyobb ukulelén játszva olyan hangokat hallani, amiket a basszusgitáromból szoktam. Egy kis ízelítő és kedvcsináló:

Fent már utaltam rá, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy a "sima" ukulele, és e között a basszusukulele között nincs automatikus átjárás a teljesen különböző hangolás miatt. Ezzel persze nem szeretném elvenni senkinek a kedvét a basszusukulelétől, mert szerintem nagyon jó(pofa) hangszer, és egy együttesben tökéletesen megállja a helyét, ráadásul szerintem könnyű megtanulni rajta. Csak nehogy valaki abba a hibába essen, hogy az ukuleléje után egy ilyen U-BASS-t a kezébe fog, és azt hiszi, hogy rögtön tud majd rajta játszani. Nem. Viszont erre a hangszerre is igaz, hogy pár hét, de inkább néhány hónap gyakorlás után már szépen meg tudjuk szólaltatni. Akinek viszont van gitáros vagy basszusgitáros múltja, annak természetesen nem fog gondot okozni, hogy rögtön elbűvölje a hallgatóságát :).

A Kala U-BASS-t az Ethnosound.hu-tól kaptuk kölcsön kipróbálásra, köszönjük. Tetszett, sajnáltuk visszavinni.

Kedves meghívást kaptunk Prágából e-mailben az első Cseh Ukulele Fesztiválra, melynek alcíme: "talán közép/kelet-európai ukulelefesztivál".

Ahogy a szórólapon látszik is, a fesztiválra a Prága melletti Únětice-ben 2013. augusztus 31-én kerül sor, de szerintem egy másik felirat, a rezonancni deszka ütős :).

A fesztivál honlapján kicsit alaposabban szétnézve megtudhatjuk, hogy a program valójában négynapos lesz: 2013. augusztus 29-től szeptember 1-ig fog tartani, ebből több nap programja még csak formálódik, illetve "laza", és úgy tűnik, hogy augusztus 31. lesz a fő nap. Több országból érkeznek előadók, és lesznek worksoppok is.

Az e-mailben érkezett meghívóban arról tájékoztattak minket, hogy összesen 300 db négynapos belépő lesz, hogy elkerüljék a zsúfoltságot (ezek szerint lesz egynapos belépő, de annak az áráról nem tudunk). Az e-mailben érkezett meghívó szerint egy négynapos jegy ára 300 cseh korona lesz (15 éves korig, ill. diákoknak 200 cseh korona), a honlapon pedig azt írják, hogy 12 eurónál biztosan nem kell többet fizetni a jegyért, úgyhogy ha ezeket az árakat átszámoljuk, összeadjuk, elosztjuk, kiszámíthatjuk, hogy kb. 3.000-3.500,- forintért vehetünk részt a rendezvényen (de a vörksoppokra külön kell kb. 1.500,- forintért jegyet venni).

A kiírás szerint a szervezők azt ígérik, hogy mindenki megtalálja majd a kedvére való zenét, és sokféle stílus képviselteti magát. Az augusztus 31-i napon ezek a fix workshopok lesznek:

10.00 Ken Middleton: “Getting out of your Rut” – Intermediate: English, Czech translation
10.00 Ondrej Šárek: “How to play classical music on the Ukulele” – Intermediate: Czech, English translation
11.00 Ukulelezaza: “Strumming techniques” – English, Czech translation
11.00 Pavlína Beyblová and Paul Moore: “Beginners tuition for all” – English and Czech
13.30 The Uke Box: “How to make a wash-tub bass” – English, Czech translation

Mindezek mellett tehát a már jelentkezett előadók fellépéseit nézhetjük/hallgathatjuk meg, de a programkiírás szerint szinte mindig lesz "open mike", azaz nyílt mikrofon, amit én úgy tudok értelmezni, hogy bárki megvillanthatja ukuleletudását (vagy ha címlapra szeretne kerülni, egyéb dolgokat is :))).)

Izgalmasnak ígérkezik ez a fesztivál, és a belépő sem tűnik vészesnek, csak sajnos Únětice 550 km-re van (útiköltség!...) , érdemes lenne tehát, ha többen összefognánk, és autóval (vagy akár kisbusszal) mennénk, ha annyian összejövünk. (Lenne ám muzsikálás út közben! :).) Persze akkor nem ártana valami jó szállást is szerezni stb., úgyhogy ez némi szervezést igényel, amit idő hiányában mi biztosan nem tudunk vállalni. Azt csak megköszönni tudjuk, ha valaki igen, akkor lehet, hogy mi is csatlakoznánk...

Addig is megmutatom az egyik kedvenc videómat, amely zenéjében, dalszövegében magában hordozza a cseh humor esszenciáját:

Hatalmas poén lenne, ha ezt megtanulnánk (megvan a dalszöveg + akkordok), és előadnánk a cseheknek!

Bécs, 2013. június 27. Történelmi nap, legalábbis számunkra mindenképpen az.

Már egy nappal korábban kimentünk Bécsbe tele izgalommal, várakozással és persze rengeteg kérdéssel, és már aznap el is látogattunk a helyszínre, az Ernst Happel Stadionhoz.

Focilabdák kőből - óriásoknak

A jegyünk (melyet már hónapokkal korábban megvettünk) a "Golden Circle"-be szólt, ez pedig nem más, mint a színpadhoz legközelebbi elkerített rész kizárólag állóhelyekkel. Nem tudhattuk tehát biztosan, honnan láthatjuk és hallgathatjuk végig az "Out There" turné bécsi koncertjét. Azt viszont mindenképpen szerettük volna, hogy minél közelebb lehessünk Paul McCartney-hoz, láthassuk minden rezdülését, érezhessük zenéjének minden momentumát. Ez utóbbival persze távolról sem lett volna gond, hiszen kiváló volt a hangosítás. De így, hogy végül a második sorból csápolhattuk végig a koncertet, egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak, hiszen volt, amikor csak néhány méterre álltunk Paultól.

Huszonhatodikán - tehát a koncert előtt egy nappal - nemcsak kívülről néztük meg a stadiont, hanem igyekeztünk kicsit alaposabb terepszemlét is tartani. Nem volt nehéz dolgunk, mert jópár helyen nyitva volt a stadion, és simán be tudtunk menni a nézőtérig:

Mi végül a kép jobb szélén épphogy látható piros rész alatti bejáraton futottunk be

Biztató nagyon! Kinéztük, hogy hová is kell majd bejutnunk a koncert napján.

Felvirradt hát a nagy nap: huszonhetedikén dél körül arra metróztunk, és láttuk, hogy a beléptetéshez felállították már a kordonokat, és kb. 10-20 rajongó gyülekezik. Mivel láttuk (de persze tudtuk is előre), hogy nem lesz egyszerű menet a bejutás, kétórányi pihenőt még engedélyeztünk magunknak, és 14:00 óra körül érkeztünk mentünk vissza a stadionhoz. A kapunyitás papírforma szerint 17:00 órakor lett volna, a koncertnek pedig 19:30-kor kellett volna kezdődnie. Számolgattunk tehát, öt és fél órát kell kibírnunk étlen-szomjan, többnyire állva, esetleg ülve. Persze volt mobilvécé, és ahogy elnéztük, a körülöttünk állók/ülők ettek is, ittak is... és - szerencsére ezt csak Facebookos kommentekből tudom, hogy - bizony az üres söröspohár multifunkciós tárgy. Mindenesetre mi nem kockáztattunk, 14:00 órától kezdve koncentráltunk, minden idegszálunkkal és erőnkkel tartottuk magunkat kapunyitásig. Eközben néhány métert araszoltunk előre, kb. összesen 15-20 percet ültünk, de többnyire heringként álltunk, körülöttünk osztrákok, olaszok, oroszok és - jó volt hallani - sok magyar is volt.

A "soundcheck" kihallatszott, ennek az órák óta egy helyben nyomorgó tömeg rettentően örült, McCartney hangja jól hallatszott a stadion előtt, és elkezdték az emberek elhinni, hogy TÉNYLEG ŐT fogják látni és hallani.

Ahogy közeledett a kapunyitás, az emberek egyre jobban betömörültek a kordonokhoz. Végül 18:00 óra körül  kezdtek minket beengedni. A jegyellenőrzést nem igazán vették komolyan, mutattuk a jegyünket az ellenőröknek, akik mások hátizsákjait kutatták át, nem igazán foglalkoztak velünk, úgyhogy olyan simán bementünk a jegyellenőrök mellett, mint a huzat, és persze futásnak eredtünk. Ha már Golden Circle a jegyünk,  kerüljünk közel a színpadhoz! Rohanáááás.... kb. 10-15 méterenként álltak a "steward"-ok, és folyamatosan mondták a rohanó tömegnek, hogy ne fussanak, oda fog érni mindenki. Persze megérte futni, mert a második sorba kerültünk!!! Hihetetlen! Egy karnyújtásnyira a színpad! 

Egyelőre még üres a színpad, néha arra téved egy-egy hangmérnök

Negyed hétkor tehát már a helyünkön álltunk. Nagy kő esett le a szívünkről, ugyanakkor a lábainkban a szokott vér helyett úgy éreztük, hogy ólom folyik, és mintha a talpunk helyén beton lenne. Persze örültünk, hiszen a helyünk már tuti volt. Bent is mindenféle náció vett körül minket.

Közvetlenül a roham után, "már vannak mögöttünk"-fíling

Két idősebb hölgy állt közvetlenül előttünk, akikről kiderült, hogy amerikaiak, és az egyiküknek ez már 42. koncertje, amelyiken látja és hallja McCartney-t. Először a Hollywood Bowl-ban látta a Beatlest még 1965-ben. Nem semmi!

Hollywood Bowl - szívesen visszamennénk az időben, hogy ott lehessünk bármelyik Beatles-koncerten...

Nos, ez a hölgy stílszerű körmöket készíttetett magának:

Ezen a kis képen talán nehezen kivehető, de csupa Beatles-kép van a körmökön

Nemsokára egy DJ érkezett, aki a Beatles egy-két német nyelven is feljátszott számát nyomatta kissé elfuserált remixben, és néhány általam nem ismert dallam is elhangzott, közben a színpadtól balra és jobbra elhelyezkedő két óriáskivetítőn többszáz képből álló montázs haladt fentről lefelé. Figyeltük, ahogy a színpad mögé előkészített hangszereket még egyszer ellenőrzik, közben a biztonsági emberek le-föl mászkáltak az első sor kordonja előtt.

Balra a kék sátor mögött kikandikálnak a hangszerek. Az ukulele alig látható, de ott van!

A nap pedig szépen lenyugodott a stadion mögött...

..és már jó sokan lettünk addigra!

Már vártuk, hogy a gépzenének vége legyen, és végre jelenjen meg Ő és a zenekara. A gépzene befejeződött, és  a segédek még egy utolsó utáni ellenőrzést hajtottak végre a hangszereken, berendezéseken. Még sorbanállás közben kiosztottak egy újságot, amelyből a koncerten elhangzó dalok listáját (az ún. "setlistet") is megismerhettük (persze sejtettük már, miket hallhatunk, hiszen a világ körüli turnén ugyanazt adják elő). Vártuk tehát nagyon, hogy feltűnjön az este főszereplője, és a húrokba csapva megszólaljon az Eight Days a Week!

A színpadra lépés pillanatai

És ahogy számítottunk rá, hatalmas hangerővel közvetlenül az arcunkba kaptuk az Eight Days a Weeket! Szavakkal leírhatatlan az az érzés, hogy egyszerre üvölteni szeretnéd a dalt, de nem tudod, mert ugyanakkor sírnod kell! Ott állt előttünk az az ember, akihez fogható egy születik százévenként, és NEKÜNK játssza a dalait. Megtehetné, hogy nem teszi. De teszi, mert tudja, hogy olyasmit ad az embereknek - sőt az emberiségnek -, amit a világon csak ő tud megadni, és ettől az élménytől nem foszt meg senkit. Végig azt lehetett érezni, hogy szereti, amit csinál (még ha ötezredszer is adja elő), élvezi a zenét, élvezi, hogy ezzel ő adhat az embereknek. És azt a szeretetet, amit ő visszakap az emberektől, nos, azt mi el sem tudjuk képzelni, milyen lehet.

Szerény volt végig. Kedves, közvetlen. Kicsit próbálkozott a némettel is, elmondása szerint gyerekkorában tanult németül, és voltak is neki felírva is német mondatok, amiket felolvasott, néhányat pedig fejből mondott. Tegyük hozzá: szerintem sokkal szebben beszélt magyarul a 2003-as pesti koncerten.

Lady Madonna

Sok feliratot készítettettek a rajongók, zászlókat is hoztak. Két szám között azt mondta Paul, hogy az agyának az egyik fele azt mondja, hogy zenélés közben nem akarja elolvasni a feliratokat, mert koncentrál az akkordokra és a dalszövegre, az agyának a másik fele pedig nagyon is kíváncsi ezekre a feliratokra... úgyhogy "what the hell", elolvassa :). Kicsit sajnáltam, hogy a magyar zászlót nem "mondta be", mert elkezdte sorolni, hogy lát olyan feliratot, hogy "Szibériából jöttünk", látott ausztrál zászlót, de valami miatt a magyart nem mondta, pedig egy magyar különítmény vele teljesen szemben állt, és ott lobogtatta a piros-fehér-zöldet.

A setlist ismeretében pontosan tudhattuk, milyen dalok következnek, illetve, hogy két ráadás lesz. Ehhez képest volt minimális változtatás: a Get Back nem hangzott el, viszont volt egy olyan dal, ami nem szerepelt eredetileg a setlisten, ez pedig a Ram On. De mégis hogyan furakodott be az eljátszott dalok közé? Szerintem ezt kevesen tudják, de mi tudjuk a sztorit: amikor a többórás várakozás közben volt alkalmunk egy keveset ülni, egy mellettünk ülő - lábán (feltehetően sérülés miatt) merevítőt viselő - srác akkor pingálta fel egy nagyobb papírra, hogy "RAM ON", és filccel kb. háromnegyed órát színezte. Aztán szem elől vesztettük őt, de amikor bejutottunk a Golden Circle-be, valahogy ez a srác került mellénk a második sorban. Ő a kellő időpontban feltartotta a feliratát, és teljesült a kívánsága, így hangzott el a Ram On című Wings-dal. Még a koncert előtt, de már bent a stadionban, ahogy készítettünk fényképeket, ez a srác látta, hogy sikerült egy jót fotót lőnöm, és kérte, hogy küldjem át neki blútyúkon. Persze, hogy átküldtem neki, ha jól tudom, ő McCartney-blogot ír. Most elmondhatom magamról, hogy egy olyan embernek küldtem bluetooth-on képet, akinek Paul McCartney teljesítette a kívánságát. Nem rossz, mi? :)

Közvetlenül mellettem jobbra egyébként egy nagydarab osztrák férfi állt, akinek a szája sem rezdült, és közönyös tekintettel hallgatta végig az egészet. Egyszer talán egy fél mosolyt megengedett magának. Igaz, rendes volt, mert segített nekünk a helyezkedésnél, hogy jobban lássunk :). Tőlem balra pedig egy orosz csávó állt, aki kiköpött Lennon volt (még a szemüveg is stimmelt), és végigüvöltötte az összes nótát. Valaki pedig úgy volt öltözve, mintha a Sgt. Pepper borítójáról lépett volna le. Volt pár fura fazon, dehát pont egy McCartney-koncerten ne lennének? :) Bármerre is néztem, boldog arcokat láttam, sugárzott a szeretet mindenkiről.

Imádtam hallgatni a számokat... nem is kezdem sorolni, melyikeket, mert szinte egytől egyig mindet. Na jó, bevallom férfiasan, inkább a Beatles-dalokért epedeztem... a Wings-számok azért voltak nekem jók, mert így nem kellett végig a meghatottságommal küzdenem :).

Back in the U.S.S.R. - brutál jól szólt!

A koncert hihetetlenül energikus volt, nagyon gyorsan eltelt az a több mint két és fél óra, amíg minket szórakoztatott Paul McCartney. Kimondani is elképesztő, az ember még napokig el sem hiszi, hogy ott volt és tényleg megtörtént. Viszonylag hamar beesteledett, a lábunk helyén csak két betontuskót éreztünk, hiszen akkor már 7-8 órája álltunk egy helyben, térdhajlítást sem nagyon tudtunk csinálni, és a szánk is kiszáradt. De nem foglalkoztunk ezzel, hanem hagytuk, hogy az érzelmeink a világ legcsodálatosabb hullámvasútján száguldjanak, és mindenünket átjárja Paul McCartney zenéje.

ÉS ELJÁTSZOTTA A SOMETHING-OT! AHOGY SZOKTA! UKULELÉN KEZDTE. TŐLEM PÁR MÉTERRE!

A két levonulás és a két ráadás a setlist szerint történt. Az első visszatapsolás is fantasztikusan megható volt, mert egy ideig tapsoltunk, és utána elkezdtük a Hey Jude-ból a nááááááánáááááááánááánánánáánáá-t, vissza is jöttek hamar!!! A koncert végén még egy nagy osztrák zászlót is meglengetett Paul, ami a show elmaradhatatlan része. Ez az egy momentum biztosan jobban sikerült a pesti koncerten, hiszen itthon - nyilvánvalóvan - egy szép nagy magyar zászló került elő :))).  Végül hatalmas konfettieső zúdult ránk.

Konfettieső osztrák nemzeti színekben, ebből egy jó marékkal hazahoztunk :)

Aztán valami miatt azt hittem, hogy a Sgt. Pepperrel lesz vége (a pesti koncerten így volt), de nem azzal lett, hanem a Golden Slumbers / Carry That Weight / The End tempójában és hangulatában csodálatosan változó, mégis zseniálisan összeillő hármasával ért véget a koncert.

Ne feledkezzünk meg a zenésztársakról sem, akik tökéletesen "kiszolgálták" McCartney-t. Azért az idézőjel, mert valójában teljesen egyenrangú zenésztársakként viselkedtek, és Paul is ugyanígy kezelte őket, hiszen vérprofi zenészekről van szó, akikkel már nagyon régóta együtt dolgozik. Látszott a közöttük lévő összhang, a tökéletes megértés és a kifogástalan zenei párbeszéd.

A zenésztársakkal

Visszabotorkáltunk a hotelbe, és csak azt mondogattuk végig, hogy MEGÉRTE majdnem kilenc órát állni ezért az élményért.

Mindenképpen szeretném megemlíteni azt a Facebook-csoportot, amit erre az alkalomra hoztunk létre már a koncert előtt jónéhány héttel. Itt "beszéltük meg" a bécsi úttal, koncerttel kapcsolatos kérdéseinket, várakozásainkat, és most a koncert után itt osztjuk meg egymással az élményeinket.

Végül pedig itt a videó, a két és fél órás koncertből elhoztunk nektek 22 percet! A minősége ilyen lett és kész :). A fényviszonyok nem kedveztek a telefon kamerájának, de ahogy néztem a mellettem állókat, mindenki ugyanígy volt ezzel. Nehéz volt jó fényképeket, videókat készíteni. A fényen kívül a sokáig magasban tartott, remegő kéz - és valljuk be, az elérzényekülő szív - is akadályozott a komoly operatőri munkában :).

Tavaly készült egy rövid bemutató a Lanikai LU-21-es modelljéről, most pedig a "kistestvért" vettük szemügyre. Azért idézőjeles a kistestvér, mert valójában ugyanakkora, hiszen mindkét típus szoprán, mégis a mostani a kicsit olcsóbb, ránézésre egyszerűbb modell.

Aki még nem választott magának hangszert, bátran javasolom neki a Lanikai LU-11-esét, hiszen ár/érték arányban az egyik legjobb. Készülnek hasonló árkategóriában más márkájú, egészen jó ukulelék, de szerintem az LU-11-esben (ahogy az LU-21-esben is) nehéz csalódni.

Az LU-11 és 21 között a fő különbség első ránézésére is kivehető: az LU-11-esnek nincs díszítőcsíkja, míg az LU-21-es növesztett magának ilyet, és ezzel nagyjából be is tudom fejezni is különbségek felsorolását. De tényleg. Úgyhogy mondhatom azt, hogy ízlés dolga, ki melyiket választja. Mindkettő ugyanazt "tudja", mahagóniból készültek, 12 érintő fért el a fogólapjaikon, és szerintem jól teszi, aki a kettő közül választ első hangszert.

Ahhoz képest, hogy szoprán hangszerről van szó, nagyon jó a hangereje, amely a gyári aquila húroknak is köszönhető. A hangolással sincs semmi baj, pillanatok alatt a kellő feszességre állíthatók a húrok az áttétes hangolókulcsokkal, kezdők is könnyen boldogulhatnak.

Ahogy utaltam rá, a szoprán méretet meghazudtolóan nagy hangja van. Kicsit szeles időben, telefonnal készült az alábbi felvétel a Margit híd pesti hídfőjénél, ennek ellenére tisztán lehet hallani az LU-11 "minden rezdülését".

Egy kis érdekesség, nem tudom kinek tűnt fel (rajtam kívül). Ha alaposan megfigyelitek a húrokat, a nagyon gyors, sűrű rezgést nem rögzítette a kamera, gyanítom, hogy vagy nem tudja rögzíteni, vagy automatikusan kiküszöböli, és úgy látszik a felvételen, mintha sokkal lassabban gumi húrként rezegnének. Ez a 0:45 mp-nél lepengetett C-dúrnál különösen feltűnő. Élőben természetesen láthatatlan gyorsasággal rezegnek a húrok! :)

A Lanikai LU-11-es hivatalos honlapja ide kattintva érhető el.

A hangszert az Ethnosoundtól kaptuk kölcsön tesztelésre.