Kedves Ukulelések!

Örömteli eseményről számolunk be nektek.

4,5 évvel ezelőtt - a blog indulásakor - célul tűztük ki, hogy minél több emberrel megszerettessük ezt a kedves kis hangszert, és meghozzuk minél több olvasó kedvét a hangszertanuláshoz. A visszajelzéseitekből egyértelműen úgy láttuk, hogy ezt a célt sikerült elérni. Sőt ma már úgy érezzük, hogy az ukulelések egyre népesebb táborának igényei túlmutatnak egy egyszerű blog oldalon, ezért nagy fába vágtuk a fejszénket, és létrehoztunk nektek egy teljesen új honlapot - Ukulele Magyarország néven -, amelyet remélünk, gyakran és szívesen látogattok majd.

Néhány levél érkezett azzal kapcsolatban, hogy régen írtunk új blogbejegyzést, de válaszainkban nem árultuk el senkinek az okot: az új honlap munkálatai minden időnket és energiánkat lekötötték, ezért nem született új bejegyzés. A blog természetesen nem szűnik meg, csak átköltözik az új helyre, ahol más ukulelés bloggereknek is lehetőséget biztosítunk a megjelenésre. Bízunk benne, hogy az elmúlt néhány hónapban elmaradt bejegyzéseket kárpótolja az új holnap, és persze hamarosan megjelennek új írásaink is a blogon. Az uksi.blog.hu -ról hamarosan lekerülnek a blogbejegyzések, és azokat már csak az új honlapon lehet majd olvasni.

Várunk tehát mindenkit szeretettel itt:

www.ukulele.hu

Nagyon sok olyan levelet kapok, amelyben szülők azt kérdezik, hogy a gyermeküknek milyen ukulelét válasszanak. Az ukulelevásárlásról "felnőttnek" már született bejegyzés, de a beérkezett számtalan levélre tekintettel most megpróbálom összefoglalni mindazt, amit szerintem érdemes szem előtt tartani akkor, ha kisgyereknek választunk ukulelét.

Először is nem mindegy a gyermek életkora. Ha úgy látjuk, hogy jó a porontyunk ritmusérzéke (pl. egyenletesen "rogyasztgat", amikor zenét hall), az szuper dolog, de egy 1,5-3 éves gyereknek hiába veszünk ukulelét, semmilyen értékelhető "zenét" nem fog tudni rajta begyakorolni, eljátszani. (Kaptam ugyanis olyan levelet, amelyben ilyen életkorú gyereknek szerettek volna ukulelét ajándékozni.) Aminek persze önmagában semmi akadálya, de a gyerek nem fog az ukulelében mást látni, csak egy érdekes alakú játékot, amit ütögethet, fogdoshat, játszhat vele (és nem rajta). Feltehetően a hónapok előrehaladtával elmúlik a gyermek érdelődése az ukulele "mint tárgy" iránt, és bekerül a dömper/játékbaba mellé a dobozba. Egyébként az ukulele nem éppen a legideálisabb játék, mivel a rajta lévő húrok balesetveszélyesek is lehetnek egy abba kapaszkodó kisbabának. A szülői logika egyébként annyiban helyes, hogy kicsi gyereknek kicsi hangszert, és hogy ismerkedjen meg minél előbb a gyerek a hangszerrel, de szerintem sokkal jobban teszi a szülő, ha saját magának vesz egy ukulelét, és azon játszva ismerteti meg 1,5-3 éves gyermekével a hangszert. Visszatérve a balesetveszélyre: ha a szülő úgy dönt, hogy ekkora gyerek kezébe adja a hangszert, ne hagyja felügyelet nélkül, mert pl. a húrokba belekapva, azokat megtépkedve baleset érheti a babát, a húrok végei szúrhatnak, de az ukulele élébe is megütheti magát a baba, ha "birkózni" kezd a hangszerrel.

Ha az ukulele "túlél" néhány éves kiképzést, és használható állapotban marad a gyermek 4-6 éves koráig, akkor nyert ügyünk van, de ebben az esetben is fontos lehet a szülői példa. Nem várható el egy ekkora gyerektől, hogy "magától" (vagy éppen YouTube-videókat nézve) hangszeres játékot tanuljon még akkor sem, ha ekkorra már kialakulófélben van benne az a finommotorikus mozgás és a koncetrálóképesség, amely elvileg alkalmassá teheti őt a hangszeres játékra, hiszen figyelmét nem tudja még "tanulásszerűen" összpontosítani. Így legjobb tanulás neki az, ha a szülői példát utánozza, azaz ha leülünk vele szembe, mellé, és úgy mutatjuk meg neki, hová tegye a kezét, hogy "szép hangok" jöjjenek ki az ukuleléből. Egy 4-6 éves gyerek már le tud fogni egyszerűbb akkordokat, és türelmes gyakorlással az akkordváltások is menni fognak neki. Ugyanakkor nem szabad "elvárni" tőle semmit, erőltetni meg pláne nem, nehogy elmenjen a kedve az egésztől.

De milyen hangszert válasszunk? Ha teljesen őszintén szeretnék válaszolni erre a kérdésre, azt mondanám, hogy egy 1,5-3 éves gyereknek - a fent részletesen kifejtettek miatt - semmilyet. Ahogy bármi mást, a hangszeres zene "tanulását" sem kell siettetni a babával, nem késik el semmivel a kisgyerek, ha csak 3 éves kora fölött kap saját hangszert. Addig bőven elég, ha a mi kezünkben látja az ukulelét, esetleg segít lefogni az akkordokat megakadályozza a pengetést azzal, hogy érdeklődve odamászik, és rátenyerel a húrokra, de megtehetjük azt is, hogy az ölünkbe vesszük, és "együtt játszunk" a hangszeren. Ha mindenáron ukulelét szeretnénk ajándékozni, akkor az a kérdés, mit bír a pénztárcánk annak tükrében, hogy lehet, hogy néhány hónap alatt amortizálódik a hangszer :). Ha vállaljuk a kockázatot, és nem párezer forintos gagyit veszünk, hanem egy belépő szintű szopránt (Lanikai, Kala, esetleg Ibanez), ami túléli a kritikus éveket, amikor a kisgyerek megtapossa, földhoz vágja az ukulelét, és letépi a húrokat nem tud még vigyázni a hangszerre, akkor 4-6 éves korában azon már vígan tud majd pengetni. Az is megoldás lehet, hogy egy ilyen hangszert magunknak veszünk, megtanulunk rajta néhány akkordot, és gyerekdalokat kísérve ismertetjük meg a kisgyermekkel a hangszert, aki 4-6 éves korában "megörökli" a szoprán hangszerünket, magunknak pedig veszünk egy komolyabb ukulelét.

Fontos, hogy a "rendes" hangszertenulás kezdő időpontja a 6-7 éves kor, ekkor már van annyira fejlett a gyerek idegrendszere, össze tudja hangolni kezeinek, szemének a mozgását, figyelme is kitartóbb, türelme is megvan ahhoz, hogy tanuljon. Egészen eddig azonban sokkal fontosabb a gyermeknek az otthoni élőzene, az, hogy lássa és hallja a szüleit hangszeren zenélni annál, minthogy hangszert fogjon a kezében "zenélési" célzattal.

Mint ahogy a gyereknevelés számos kérdésére, a "Mikor és milyen ukulelét vegyek a gyermekemnek?" kérdésre sem lehet teljesen egyértelmű és pontos választ adni, hiszen minden gyermek más ütemben fejlődik, van, akinek a kezébe akár 3-4 éves korába adható hangszer, van, akinél inkább 5-6 éves korára jön el ez az idő, ezt - bár nehéz - de minden szülőnek magának kell megítélnie, eldöntenie. Még egyszer hangsúlyozom: nem kell sürgeni a hangszer gyerek kezébe adását, ha arra pár hónappal vagy évvel később kerül sor, az nem jelent lemaradást. Remélem, hogy ehhez a döntéshez a fentiekben sikerült néhány ötletet, információt adnom. Természetesen ha bárkinek további kérdése van a témával kapcsolatban, írjon bátran :).

Találtam egy kiváló videót, amely arról szól, hogy a hangszeres játéknak milyen hatása van az ember agyára. Röviden: jó.

Bővebben: egészen elképesztő. A kommentátor szerint amikor egy zenész elkezd játszani a hangszerén, valóságos tűzijáték bontakozik ki az agyában még akkor is, ha kívülről ez nem is látszik, csupán annyi, hogy a zenész koncentrál. Az elmúlt évtizedekben rendkívül nagy előrelépést tettek a kutatók, mivel különböző rövidítésnevű műszerekkel vizsgálták az agyi tevékenységet. Tanulmányozták az agyból érkező jeleket olvasás, matematikai feladatok megoldása közben, és megfigyelték, az agynak mely része aktív. Amikor a vizsgált személy zenét hallgatott, már akkor tűzijáték alakult ki, az agy számos területe mutatott aktivitást, ahogy a beérkező ingereket - dallam, ritmus - az agysejtek feldolgozták és egy egységes zenei élménnyé gyúrták össze. Ehhez képest amikor a zenét játszó embert vizsgálták, úgy találták, hogy az egy olyan komoly torna az agynak, mintha a testnek egy teljes átmozgató edzés. Ha tehát valaki hangszeren játszik, azzal az agyának minden területét alaposan megmozgatja különösen a látásért, hallásért és a motorikus mozgásért felelős részeket. A hangszeres játékból - mint agyi edzésből - származó előnyök aztán az élet minden területén kamatoztathatók. A hangszeres játék - ellentétben a zenehallgatással - a nyelvi és matematikai területekért felelős agyi területeket is aktivizálja, amelyek nem ugyanabban az agyféltekében vannak, így a két félteke közötti kapcsolatért felelős terület is folyamatos inger alatt áll. A zenészek memóriája jobban fejlődik, illetve könnyebben fejleszthető, mindez tetten érhető az emlékek tárolásában és hatékony felidézésében is. Ezt kicsit részletezi a videós kommentár, aztán kifejti, hogy bármilyen más - akár művészeti - tevékenységgel összehasonlítva nincs olyan, amely a hangszertanuláshoz lenne fogható.

A zenész agyára gyakorolt hatás mellett én azért kiemelném azt is, hogy a hallgatóság szórakoztatása és zenélésbe történő bevonása is fontos és jó. A videó nem szól a közös zenélésről, pedig tuti, hogy a leírt hatások hatványozódnak, hiszen a zenész nemcsak a saját agyában generálja ezeket az ingereket, folyamatokat, hanem egymásra is kell figyelni, amikor együtt pengetünk.

A videóban elhangzottakat abszolút elfogultan el is hiszem, és remélem, hogy sokan kaptak/kapnak kedvet ahhoz, hogy bármilyen hangszeren megtanuljanak, és bízom benne, hogy sok mindenkinek ukulele lesz a karácsonyfája alatt. 

Mindenkinek boldog ünnepeket, és zenélésben, zenehallgatásban gazdag új évet kívánok!

Biztos ismeritek a viccet, hogy "Hány fekvőtámaszt tud megcsinálni Chuck Norris? Hát az összeset." Most kísérletet teszünk arra, hogy Chuck Norrisként az összes akkordot egy ábrán összefoglaljuk, amely talán a haladóbbaknak könnyebb lesz, de persze a kezdők kedvét sem szeretném elvenni, hiszen ha valaki megérti és memorizálja a következő táblázatot, óriási lépést tesz előrefelé az akkordtanulás rögös útján.

Ha kicsit jobban szemügyre vesszük a különböző akkordokat, azoknak a "mintázatát", észrevehetjük, hogy bizonyos akkordok között mintha "rokonság" lenne. Mondjuk nem egy alap C-dúr és G-dúr összehasonlítására gondolok, hanem ha valaki lefog egy Hb-mollt (angol jelöléssel Bb-mollt) - 3111 - és egy H-mollt - 4222 -, láthatja, hogy nincs más dolga, mint ide-oda csúsztatni a kezét. Egyébként ez a 3111 és 4222-ből is látszik, hogy ugyanazzal a kéztartással több akkord is lefogható, csak a nyakon kell a kezünket le-föl csúsztatni.

Egyébként a már emlegetett alap C-dúr - 0003 - is beleillik a sorba, hiszen azért nem fogjuk a fölső három húrt, mert az ukulele lefogja azt helyettünk. Ha pedig egy bunddal feljebb csúsztatjuk a kezünket - 1114 - máris egy C#-dúrt kapunk, és így tovább. Minderről egyébként egy korábbi bejegyzésben szó esett, videón magyarázok minderről.

Jöjjön tehát az a táblázat, amely mindezt összefoglalja, és alatta a magyarázat, mit hogyan kell nézni, értelmezni:

Major = dúr, Minor = moll, 7th = szeptimakkord (pl. C7) stb.

H pl. egy F-dúrt szeretnénk lefogni, azt elvileg ötféle módon foghatjuk le, tehát nemcsak a szokásos 2010 módon. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de ezt is tartalmazza a fenti táblázat, mégpedig - értelemszerűen a Major sor - ötödik lefogási módja. Az F-dúrba értelemszerűen az 5-tel és a 3-mal kezdődőeket nem fogjuk le, hiszen azt az ukulele lefogja helyettünk (üres húrok, nem kell leszorítani őket F-dúr esetén).

A táblázat megértéséhez muszáj minimális zeneelméletet is tudnunk. Ahogy az angol leírás is tartalmazza, az "R" jelenti a root note-ot, azaz az alaphangot. A 3 a nagy, a b3 a kis tercet jelöli, az 5 a tiszta kvintet stb., de ezzel egyébként annyira nem kell törődnünk. A legfontosabb az "R" figyelése. Ha tehát pl. egy H-dúrt szeretnénk lefogni, akkor bármelyik húron keresünk egy H-t, és ha megvan, az lesz az "R". Ha pl. a G-húron keresünk egy H-hangot, az ugyebár a negyedik bundon van. Innentől kezdve nincs más dolgunk, mint a fenti, Major sor mintája szerint felpakolni a többi ujjunkat. Ebben az esetben - mivel a H-t a G-húron kerestük - a Major sor legelső mintája szerint tudjuk lefogni a H-dúrt. Ennek megfelelően bármelyik akkord bármilyen változatát ki tudjuk keresni a fenti táblázatból, később az agyunkból. A táblázat pedig megmutatja, hogy mellesleg az akkordot alkotó többi hang (amely lehet akár másik alaphang is) hogyan helyezkedik el a lefogott akkordban. Az egész nem más, mint egy kis matek és memorizálás. Így első olvasásra lehet, hogy kicsit bonyolultnak tűnik, sőt vannak olyan fogási módok, amelyek annyira kényelmetlenek, hogy azokat sohasem alkalmazzuk.

Összességében úgy is fogalmazhatnék, hogy a fenti táblázat egy olyan összegyúrt, összefoglaló táblázat, amely a hosszú, C-dúrt, D-dúrt, E-dúrt stbstb. külön-külön tartalmazó akkordtáblázatokat kiválthatja. Persze ember legyen a talpán, aki a fenti táblázatot egy az egyben bebiflázza (ez talán szükségtelen is), de ha az alapvető akkordok  (dúrok, mollok, 7-es akkordok) különböző fogási módjait megtanuljuk, az nagyon hasznos lehet. Még egyszer utalnék arra, hogy a kezdők ne ijedjenek meg a fenti táblázattól, és az sem baj, ha nem ennek a megtanulásával kezdik az ukulelézést. Használja mindenki bátran a hosszú, kifejtős akkordtáblákat, aztán idővel át lehet szokni erre :).

Idén húszéves ez az érdekes nevű zenekar, és sajnálom, hogy én csak nemrég fedeztem fel őket. (Egy korábbi ukuleletesztelő bejegyzésben - KALA KA-S - az egyik legismertebb dalukra pöngetek.) Az együttest egy kissé túlmozgásos zongorista alapította 1994-ben, és azóta is folyamatosan koncerteznek, több albumuk jelent meg, és nagy népszerűségnek örvendenek elsősorban a tengerentúlon. Legújabb albumukon fontos szerepet kap az ukulele is: nemcsak a címlapon tűnik föl, hanem több jó számban is.

Akinek a "The von Trapps" nem mond semmit, nézze meg mindenképpen a Muzsika hangja című, 1965-ös filmet (~musicalt). Ha minden igaz, a "The von Trapps" együttest tényleg von Trapp leszármazottak alkotják. Na, nem is ez a lényeg, térjünk vissza Pink Martinihez. Legelőször a Veronique című számot hallottam tőlük:

El voltam ájulva tőle. Maga az albumcím is aranyos - Kapaszkodj, kicsi paradicsom -, de ez a dal meg a zenei finomság non plus ultrája. Viszonylag kevés hangszer szól, de annál nem is kell több. Ez a kevés tökéletesen leköti az ember figyelmét, nem keletkezik "űr", hogy "valami még hiányzik". Nem, nem hiányzik ebből a dalból semmi, hiszen az első pillanattól kezdve elvarázsol. A versszakok végén hallható zenei megoldás - jól füleljünk - továbblendíti mindig a dalt, hiszen nem a fülünk által várt záró dúr akkordra érkezünk, hanem valami másra ott, ahol azt énekli az énekes, hogy "Veee-roooo-niiiiik". Ugye? Lezárásra számítunk, de mégsem azt kapjuk. Az énekszólam néhány hangot tartalmazó hangkészlete pedig hirtelen, egy váratlan dallamfordulattal kibővül: senki sem számít rá, hogy a "don't leave me, my darling" nagyobb lépésekkel hirtelen a pincébe vezeti a dallamot, amely aztán rögtön visszaugrik a megszokott magasságba. Lehetne még elemezni, mennyi zenei ötlet és zsenialitás jellemzi ezt a dalt... Miután először végighallgattam ezt a számot, a kezem rátapadt a lejátszás gombra, és egymás után vagy 10-15* hallgattam meg, aztán úgy döntöttem, itt az ideje kicsit jobban elmélyedni Pink Martiniben.

Sok számukat hallgattam meg, és a következő, általános véleményt alkottam Pink Martini zenéjéről. Amit ők játszanak, azt hívják Zenének. Nagy Z-vel. Mindent megtalálok a dalaikban, amit a zenében keresek. Ötletet, fantáziát, finomságot, gazdag hangszerelést, fülbemászó dallamokat, elsőre szerethető számokat. Nem mondom, van olyan nótájuk, amit azonnal "nextelek", de legalább 25-30 daluk van, amelyeket megalkuvás nélkül szeretek (és megunás nélkül tudom hallgatni), és ez - nálam legalábbis - nagyon ritka, hogy egy együttes ilyen sok számát szeressem. Bár a dalszöveg nekem nem számít - azaz mindegy, miről szól egy dal, ha a zenei rész rossz, felőlem lehet "tökjó a dalszöveg" - mindenképpen elismerésre méltó, hogy a Pink Martini a dalokat az alapértelmezett angol mellett franciául, japánul, olaszul, arabul (!) stb. énekli, azaz igyekeznek a dalszövegben is rendkívül színes világot teremteni. Az egyik legnépszerűbb daluk, a Sympathique (az azonos című albumról):

Az együttes rengeteg saját dallal büszkélkedhet, emellett jónéhány népszerű számot feldolgoztak (ahogy a legújabb albumuk is egy feldolgozott szám címét viseli: Dream a Little Dream). A dalaik nagyon változatosak: aki sok Pink Martinit hallgat, a stílusjegyeket megjegyzi, felismeri, de mégsem mondhatjuk, hogy ugyanúgy hangzik minden számuk (persze vannak hasonlók), hiszen gondosan és fantáziadúsan állítják össze az egyes dalokban megszólaló hangszereket a lehető legszélesebb skáláról válogatva: fúvósok, vonósok, ütős hangszerek egész garmadáját vonultatják fel, több számukban hallható a manapság szinte a könnyűzenei feledés homályába veszett hárfa. Biztos vagyok benne, hogy olyan hangszerek is megszólalnak, amit halandó ember fel sem ismerne a hangjáról vagy meglátva nem tudná a nevét, de legalábbis kézbe fogva azt sem tudná, hogy fújni kell vagy ütni.

És hogy a bejegyzés lezárásaként gonoszkodjak egy kicsit: miért írtam a bevezetőben, hogy "kissé túlmozgásos" a zongorista, aki alapította az együttest. Ha Pink Martini koncertfelvételt nézünk, és megfigyeljük a zongoristát, azon kívül, hogy zseniálisan játszik, láthatjuk, hogy teljesen fölösleges, nagy, teátrális mozdulatokkal köríti a zongorázást. Hirtelen magasra kapkodja a kezét, túlzó mozdulatokat tesz, ami azért érthetetlen, mert enélkül is tökéletesen élvezhető a zenéjük, de a modoros színészkedés inkább visszatetsző, semmint megnyerő. Azt hiszem, ez mégis megbocsátható, hiszen nagyon gazdag zenei kinccsel ajándékoztak meg mindenkit!

Szerintem ezt az "oldie"-t mindenki ismeri, könnyen megjegyezhető dalszövege miatt pedig nem kell sokat vacakolnunk a sorok memorizálásával, hiszen egy határozott "Tequila"-kiáltással el is intézhetjük az "éneklést". A nóta - melyet a The Champs együttes szerzett 1958-ban és '59-ben Grammyt kaptak érte -  egyszerű, mint a satu, mégis e primitív bájban keresendő az a titkos összetevő, amely miatt világhírű lett a szám. Szerintem érdemes megtanulni ezt ukulelén játszani, mert minden gatyáig lerészegedett társaságban nagy sikert arathatunk vele, és a fentiek miatt nem lesz nehéz mindenkit együtténeklésre buzdítani.

Ennyire azért nem lesz könnyű a dolgunk, sőt egyenesen a tenyér/ujjgörcsöt kockáztatjuk, ha sokáig játsszuk a számot, hiszen az ún. barré fogásban kell a versszakokat végignyomni. A videón is látszik, hogy egy fix kéztartással kell az F-dúr és az Eb-dúr között váltogatni, ez pedig nagyon fárasztó lehet. Semmi probléma, ha szeretnénk fejleszteni kicsit a barré izmainkat, nincs más teendő mint tequilát inni eljátszani. A barré fogás lényege, hogy a mutatóujjunkkal lefogjuk egyszerre mind a négy húrt egy meghatározott bundon, és a maradék három ujjunkat használhatjuk az akkord további hangjainak lefogására. Erről lehet, hogy volt már korábban bejegyzés, és talán még lesz is. :) Tehát a videó:

Bevallom, elég sokadikra "sikerült" a felvétel, az én kezem is kicsit elfáradt, és a sokadik barrécsúsztatásra kicsit merevvé váltak az ujjaim, ez főleg a vége felé vehető észre.

A következő videón megmutatom, hogyan kell játszani, hiszen nem elég, hogy fél perc múlva görcsbe rándul az ember keze a barrézástól, hanem a ritmusra is nagyon oda kell figyelni:

Egy kis apróság még: az akkordokat elég magas fekvésben fogom, ahogy az a videókon is látszik. Nem biztos, hogy szoprán ukulelén van ennyi bund, úgyhogy most előnyben a nagyobb hangszeresek! A szoprán ukulelések pedig játsszák alap fogásban az akkordokat - bár úgy nem biztos, hogy túl jól fog szólni. Jó gyakorlást, sikeres kézerősítő gyakorlatokat kívánok mindenkinek.

És nagyon szépen köszönöm a nyakkendőt, DTA!